Nincs ma olyan párt, amire szavaznék, sem olyan csoport, amely azt jeleníti meg, amit a világról gondolok. Nem tudom, mennyire vagyok egyedül, vannak-e és hányan, akikkel összetartozunk.
Lantos Gabriella írását olvasva keserédes boldogság töltött el: igen, én vagyok az elárvult konzervatív. Igaz, mióta az MDF rohamosan elfeledtette 2009. nyári önmagát és (nem bizonyítható, de sejthető külső segítséggel, valamint) félelmetesen hatékony önpusztítással kinyírta magát a 2010-es választásokra, nincs pártom. A Fidesz sem az. Mégis úgy gondoltam még tavaly tavasszal: ha a másik verzió az MSZP, akkor már inkább a Fidesz. A baloldalhoz soha nem volt semmilyen közöm. S bár nem szavaztam a Fideszre, úgy drukkoltam nekik, mint a sajátjaimnak. Sokat vártam tőlük, most csalódott vagyok.
Aztán megjelent két, számomra ismeretlen nevű harcos, és megmondták Lantos Gabriellának. Írásukból túl sok minden nem derült ki, de két dolog biztosan. Egy: létezik egy klub, amely lényegében Orbán Viktor elkötelezett rajongói köréhez sorolható; magát tekinti konzervatívnak és saját tolvajnyelvvel rendelkezik. Kettő: én nem tartozom oda, nem értem, mit beszélnek; holott azt pontosan értem – mindenféle előtanulmány és kötelezőnek vélt fellengzős beltitkok ismerete nélkül is–, hogy miről írt Lantos Gabriella.
Ha tehát ők „a konzervatívok”, akkor én nem vagyok az. Csak elárvult. Nem fogok küzdeni szavak birtoklásáért, vigyék.
Én pedig megmaradok magányos(?) reménykedőnek. Remélem, hogy ebben az országban egyre több az olyan ember, aki elsősorban független, mert csak „független polgárság tudna véget vetni az 1990 óta tartó vircsaftnak”. Olyan, akit nem lehet befolyásolni, kényszeríteni, megfélemlíteni, irányítani. Akit nem kell „megvédeni” minden szembe jövő akadálytól, mert köszöni szépen, majd megvédi önmagát. Aki képes anyagiakban függetleníteni magát a mindenkori politikai vezetéstől. Itt nem csupán állami megrendelésekre és közalkalmazotti státuszokra gondolok, de kézivezérelt rezsiköltségre és évente változó családpolitikai juttatásokra is. Aki úgy tekint az államra, hogy azt mi közösen azért működtetjük, hogy megszervezze közös életünket – s így sokkal jobban kötődik az államhoz, mint felelős adózó és felelősen politizáló, de sokkal kevésbé, mert nem igényli, hogy az helyette gondolkodjon a világ dolgairól.
Valami ilyesmi volna az alapvetés. A függetlenség. Az ideológiák, világnézetek csak ezután következnének, és természetes, hogy ebben sokfélék vagyunk.
Mert én keresem, hogy mi köt minket magyarként össze; nekem fáj a közös nemzeti ünnepek hiánya; én szeretném, hogy minden gyereket magyarrá neveljenek az iskolában – senki ellen sem, hanem tartalommal megtöltve, önmagáért. Nekem dilemma, hogy ki akarom rakni a nempártzászló nemzeti lobogót a házamra. Engem foglalkoztat, hogy hogyan legyünk magyarként optimisták és sikeresek, hogyan lehetnénk magunk számára szerethető brand. Szerintem családban élni a legjobb dolog a világon és szülessen csak minél több gyerek; ehhez a társadalomnak ideális körülményeket kell teremtenie (a mostaniak nem azok).
Másokat pedig más foglalkoztat. Ugyanazokról a kérdésekről az ellenkezőjét gondolják, másként látják a világot, és ez így van jól. Ha az alapvetés ugyanaz, ha a függetlenség a közös nevezőnk, összetartozunk, mint vitapartnerek. Mindannyian polgárok vagyunk*. Persze nem lesz azonos a pártunk. Hiba volna olyan politikai formációt létrehozni, amit csupán a polgári gondolkodás tart össze, mert az első fuvallat szét fogja szakítani.
De ha már itt tartunk: jó lenne, ha valaki gründolna egy trendi, konzervatív pártot, mert nincs kire szavaznom 2014-ben.
kov_vacs
*Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója az első rész utolsó illetve a második rész első perceiben beszél az államtól független polgárságról.
